: (

Úgy utálom, mikor azt hiszem, hogy egy barátnőmmel szorosabb lett a kapcsolatom, és úgy érzem teljes mértékben megbízhatok benne, és ő is rám mer bízni titkokat, mert tudja, hogy nem adom tovább. Aztán egy szép napfényes délután kiderül, hogy egy hatalmas változás történt vele,amit most nem akarok néven nevezni, és már kb. 1 hónapja lett volna rá, hogy megemlítse, de valahogy sosem jött szóba természetesen. Az egészben az a legszebb, hogy nem is sejti, hogy tudomást szereztem róla. Ezóta a gyönyörű délután óta már találkoztunk egyszer-kétszer,de direkt nem hoztam fel a Témát. Úgy döntöttem várok... Hátha talán mégis el akarja mondani.
Nos tegnap is beszéltünk, és megpróbáltam ennek a bizonyos Témának a szomszédairól cseverészni, hogy esélyt adjak neki átugorni a kerítésen. Reménykedtem benne, hogy megteszi, de nem így történt. Nyugodt arccal járkáltunk a Téma utcájának macskaköves járdáján,de ő végig úgy tett, mintha észre se venné azt a rikító színű házat, amiben a Téma lakik. Az utcából kisétálva abszolút meggyőződtem arról, hogy nem akar beavatni ebbe a dologba.
Azon gondolkozom, hogy mit szúrtam el?
Rossz barátnő vagyok?
Nem tudok titkot tartani?
Attól fél, hogy nem tudnám tolerálni a Témában lévő tényeket?
Ennyire nem ismer?
Miért nem bízik meg bennem?
Én próbálok jó barátnő lenni, és tudom, hogy rengeteg hibám van, de dolgozom rajtuk. Csak az a gond, hogy olyan hibáim is biztosan vannak, amikről nem tudok, viszont mást idegesítenek. De akkor miért nem közli velem ezeket, hogy esetleg tudjak változtatni rajuk? Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Legyen őszinte! Mondja a szemembe, és adjon időt és lehetőséget a javításra!

Az egész sztoriban az fáj a legjobban, hogy lett volna esélye elmondani számtalanszor. De nem tette. Nem bízott bennem. És most már én se tudok bízni benne.

Nem tudom, hogy valaha elmondja-e?
Nem tudom, hogy valaha megfordult-e a fejében, hogy elmondja.