Írásaim

Már megint én

Lennék én férfi, vagy buta kislány,
 Lennék én rocksztár, vagy virág az utcán,
 Szeretnék úgy írni, hogy nem az vagyok aki,
 Szeretnék teljesen elvonatkoztatni.

De a sorok között már megint én,
Figyelemre vágyó, önző lény,
Föld alatt megbúvó lusta fény,
Csak én, már megint én vagyok.

Próbálnék más lenni, de nem tudok,
Rejtőznék, de ezek mind, mind, megint,
és újra, és újra ugyanazok az átlátszó üvegfalsorok.


A valóság

Egyre több kép törik össze bennem, amit az életről festettem,

Egyre több alak mosódik el, a kontúrok homályosak

szememben. Könnyek.

Azt hittem ismerem őket.

Vásznaimat széttépték, a színeket összekeverték,

Megsemmisült elvek.

Az ég még kék?

Jövő, Remény - naiv képzetek!

A Valóság taposott el titeket,

Tör-zúz minden gyermeki álmot,

Szívem viseli az egyre több szilánkot.

Szilánkok, színek, szakadt vásznak,

Egyre jobban fának.

Régi képek, álmok, hiú remények,

Egyre múlóbb, egyre árvább; törött festmények.

Üvegpajzs

Nem fázok, nem is félek.

Egy ablak előtt állok. Ez véd meg.

Látok egy tomboló világot,

Megfeszült felhőket, végtelen harcot,

Megfáradt fákat, agyontiport földet,

Elhervadt virágot, fakóvá lett eget.

Mégse fázok, nem is félek,

Mert előttem üvegpajzs. Ez véd meg.

Remegek. Arra gondolok, hogy

 szívemen miért nincs ily átlátszó burok.

Hideg, süvítő ellenségem,

arcát nem látom a hajlongó térben,

Nem tudom, honnan jő, kitől van ereje,

De az üveg megtörik, s nem vagyok már védve,

Megszakad a felhő, zokognak a földek,

Felrobban az ég, már én is nagyon félek.

Elnézem a tájat, minden képen véres könnyek,

S idebenn a szobában? még mindig csend van és meleg!

Pedig a harc folyik tovább, soha nem ér véget,

Árja el fog mosni minden emberszívet.

Mert nincs pajzs, mely a fájdalmat kivédje,

Egyszer az üveg széttörik, egyszer a csendnek vége.

Fut a fiú

Úgy fut a fiú,

mintha lábát elhagyná,

s elváltozna a világ

fénylő foltokká.

Rohanásával megszűnik

minden mosoly, élet,

Nem lát mást, mint ezernyi

múló másodpercet.

Testéből lelkét

a bolond elme kimarta,

Nincsen ott egyéb,

csak egy lüktető vérpumpa.

Az Isteni Alkotás

átkozott géppé lett,

Zord földet taposnak a

rohanó lépések.

Festek

forog a világ, festek egy helyet,
pecsétes ingek erős szélben szorítják a szárítókötelet.
a gát másik oldalán a hullámokon a kelő hajnal fickándozik,
átölel a béke, elnémít a pillanat örök szépsége.

forog a világ, festek egy helyet,
emberek nyitják ki álmos szemeiket.
a ház túloldalán a fák magaslatán madarak énekelnek,
gyerekek hada, az utca a reggeli forgalom áldozata.

forog a világ, festek egy helyet,
ahol ha a világ megáll, én akkor is festhetek