Már nem is örülök...

Alexával több, mint 8 éve van közös szobánk.
5 évvel ezelőtt ment középsuliba.
Most az egyetemre készülődik. ELTE, anglisztika, Pest, 3 óra kocsiút.
Életem 14 éve, 6 hónapja és 5 napja alatt nagyon sok sebet kaptam Alexától. Többet, mint bárki mástól, akit ismerek. De azt is tudom, hogy nekem is sok heget köszönhet a szívén. Mindenesetre sosem volt túl jó a kapcsolatunk. Szerettem volna, ha ez nem így van. Mindig irigyeltem azokat a lánytesókat, akik legjobb barátnőknek vallják magukat. Mi ennek a közelében se voltunk. Rengeteg múltbeli eseményt tudnék felsorolni, amik alátámasztják ezt az állításomat. Keresgélhetném kitartóan az okokat, amik miatt így alakultak a dolgok. De úgy döntöttem, nem teszem többé. Sokáig nem értettem a miérteket. Most se tudnék a legtöbbre válaszolni. Egy valamire viszont rájöttem. Meg kell bocsátanom. El kell engednem a vérző pillanatokat. Sok szó, tett, gondolat, egy folyó, ami mindkét part oldalát mossa. Isten megbocsátott mindent, nekem is ez a dolgom.
Az 5 évből, amíg középiskolás volt, hármat töltött a Rózsában, és kettőt a Szegediben. Erre a miértre sem szeretnék most felelni, mert nem ez a lényeges. Nehéz volt az első időszak, nagyon. A második kicsit nyugodtabbra sikerült. Eleinte próbáltam nem visszavágni a fájdalmakért, amit okozott. Azután egyre keményebb lettem, és azt akartam, hogy bűnhődjön. Ebben az időben elmaradoztak a napi csendességeim, ez meg is látszott. A következő fejezetben már elegem volt mindenből. Sosem tudtam békét találni, még ha sikerült is megsérteni őt. Pedig csak arra vágytam, hogy ne legyen a közelemben, hogy menjen el, hagyjon békén, ne szóljon hozzám, esélyt sem akarok adni neki, hogy újra bántson. Szívem mélyén örültem hogy szeptembertől elköltözik. Tudtam, hogy nem szabadna így éreznem, de nekem csak a sajgó emlékek voltak a szemem előtt. Be akartam zárni az ajtómat, amin legtöbbször ha kisétált, némán visító káoszt hagyott maga után. Elhatároztam többször, hogy megbocsátok, de mikor újra bejött, minden a régi volt. A volt lelkipásztorunk utolsó prédikációjában a szeretetről beszélt. Azt mondta, hogy bármit is kapunk az életünkben résztvevő emberektől, nem szabad bezárnunk a szívünket, mert akkor nemcsak a rosszat utasítjuk ki az életünkből, hanem a jót is.
Nem könnyű nyitva lenni.
De azt is tudom, hogy másoknak sokkal nehezebb, mint nekem. Sokszor egyedül érzem magam, ilyenkor arra gondolok, hogy Isten velem van a gondok idején is, csak rá kell tekintenem, nem szabad elfelejtenem, hogy Ő fogja a kezem. Ő segít nekem. A legutolsó időszakban most vagyok. Alexa az elmúlt 2 hétben valamiért másképp bánik velem.Valamiért kedvesebb. Már észrevettem, hogy az elmúlt egy évben alapból kedvesebben közelít felém, mint azelőtt, de nem érdekelt. Nem tudtam nem emlékezni a sok könnyre. De ebben a 2 hétben különösen megváltozott, mintha nem is ő lenne. Bár néha még vannak megjegyzései, ezeket elengedem a fülem mellett. Most annyira könnyű szeretni. Most annyira jó szeretni.
Megbocsátottam neki. Nem fogok, nem akarok többé emlékezni a sebekre.
Szeretni akarom. Ő az egyetlen nővérem.
Már nem is örülök, hogy elmegy.
Szeretem.
Alexa több, mint 8 év után elköltözik a szobánkból.